(M)ILYENEK VAGYUNK

Hogy mások volnánk az életben, mint itt? Nem tudom. Igen és nem.

A bolondságom ugyanaz, a hangulataim és az értékrendem ugyanaz, a szerelmem is, legfeljebb ott, abban a világban, nem beszélek róla.

Ha mégis megteszem, ott is mesélek, és máris több, mint pusztán valóság, máris rész szerint képzelet. Ezért is hallgatok inkább. De csak a szerelmemről vagy a magányról. Mert ez a kettő csak az enyém, csak a miénk.

És gyűlölöm, amikor számonkérik, mennyi ebből a valóság, és ott állok lehajtott fejjel, és azt mondom, alig valami és mégis minden. Vagy ha minden és alig valami, akkor azért.

Mert otromba szavakkal, tapintatlan tréfákkal ölik meg olykor az álmokat. Márpedig az álmoknak köszönhetem, hogy még vagyok.

Ezt egyébként mindenki tudja rólam, aki ismer. Többségük kicsit beszámíthatatlannak tart, de szeret, és tudja, nem szabad komolyan venni. Vagy csak komolyan venni szabad. Egyszerre.

Tudod, amikor nem írok, én mesélek. Ebből élek. És mert a meséimet szeretni szokták, már leszoktak arról, hogy folyton azt keressék, hány gramm ebből a tény, mennyi a való, mennyi a szín és a játék.

Ezért is kevés, akit túl közel engednék magamhoz. Hiszen összezavarodnak, ha csak a füleikkel hallanak.

Szóval, azt hiszem, pont ilyen hülye vagyok a köznapokban is. Azzal az egy különbséggel, hogy ott élesebben jelzem: "Ez itt a képzelet! Vigyázz! Eltévedsz!" És aki fél, önként eltereli a beszélgetést egyszerűbb, semlegesebb vizekre. Kávéfőzés, gyerekek, betegségek, ki tudja, még mi.

Nem. A blog célja nálam kettős.

Egyrészt, és különösen amikor valamilyen oknál fogva nem mesélhetek háromdében, itt mégis megtehetem, hogy odaadjam magam bárkinek, mindenkinek, szavakban, szívemmel, mert ez egyfajta kényszer.

És igen, a magány oldása. Mert látod, te is itt vagy, és nap nap után találunk alkalmat és időt, hogy együtt múlassuk a perceket, csak úgy, az öröm kedvéért, és hiszem, ezerszer többet tudunk egymásról így, mint ha a karácsonyi bevásárlásról beszélgetnénk a munkahelyemen.

Amúgy pedig, itt lettem szerelmes. Ebben a különös világban, ahol nem vagyunk egymáshoz rendelve, ahol szabadon odafordulhatunk egymáshoz, ellentétben az "igazi" világgal, ahol ezt nehezebb megtenni, mert érdekek és hatalom és pénz van mindenütt.

Itt magunk vagyunk. És semmi nem számít. Csak a legigazabb én.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.