KÉPEK, PILLANATOK

Egészen meglepő. Eddig mindössze két alkalommal fordult elő, hogy komolyabban megosztotta volna velem valaki a véleményét.

Az első Ivett. A titokzatos, a számok mögött rejtőző szerencsecsillag. Mert nem ismerem, nem is akarom tudni, ki ő, de amint megszólít, mintha rám mosolyogna a szerencse, és a kedvesem visszaemlékszik rám.

Úgy hogy, Ivett, ne akarj magamra hagyni. Mert az nagyon rossz ómen volna. Te csak maradj, maradj nagyon sokáig.

A másikat nem tudom, minek nevezzem. Talán a Szindbád a megfelelő. Mert a blogját böngészve úgy tűnik nekem, csak két dolog számít. A szerelem és az a tál leves.

Elgondolkodom. Milyen keveset tudunk egymásról. És vajon akarunk-e tudni bármit? Vagy megőrizni egymást pillanatképekben, színekben, árnyékokban, mint Ős-Titok emlékeket, akik pont azért csodálatosak, mert meg sem próbáljuk őket megfejteni.

Ellentétben a megsebzett szerelemmel. Amit láncokba verve őrzünk napokon, heteken, hónapokon át, hűségben és tisztességben, bizalomban és reménységben, időbe zárva, mint a holtakat. Hogy biztosak lehessünk abban, hogy összetartozunk. Hát persze. Most és mindörökké. És már veszítjük is el egymást. Örökre.

És most nem tudom, mit kellene tennem? Szeretni téged, ahogyan találkoztunk, és közben bejárni a bolygók útját anélkül, hogy tudnám, létezel, vagy megölni téged a földi szerelem megszokott kötelékeivel úgy, ahogyan eddig tettem minden szerelmemmel?

Engedlek. Szabadon szebb vagy. Hűséges követőm akad éppen elég.