ATLANTISZ ÉS A VÉLETLENEK

Hiszek mindenben. Mindenkinek. A jónak és a gonosznak. Hiszek, hitetlenül és halálos fáradtan.

Még a véletlenekben is hinnék, ha nem látnám, mennyire értelmetlenül sodortam önmagam évekbe, évtizedekbe pusztán a véletlen miatt. Lett volna értelme? Hogy azzá váljak, ami most vagyok? Igen, biztosan. És most újabb véletlenek? Újabb játéka sorsnak és szeszélynek? Legyen.

De hiszen ezért maradtam egyedül. Mert hittem és hittem mindig. És most megint hiszek. Mint a barom, amikor vágni viszik. Talán még örülök is, hogy meghalok. Hiszen van miben és kiben higgyek.

A vicces az egészben az, hogy végem van. Elkárhozom. Mit mondhatnék Istennek? Hogy tudtam, nem szabad, de hittem, szerettem, szeretni véltem?

Kincset találtam én is. Üveggyöngyöket. Hogy csillognak a fényben! Szebbek aranynál, drágakőnél. Eljátszom velük a porban. Kristálypalotát építek velük. Beköltözöm az álmok világába, és közben tudom, magam vagyok a kincs, az üveggolyó.

A szerelem ellen védtelen vagyok. Bármit tehet velem. És félek, meg is teszi. És most fáj. Hiszen még itt van. Még tart az álom. Hogyan tehetném örökké? Hogyan óvhatnám meg a véletlentől - a sorstól? Hogyan menthetném meg másoktól - önmagamtól?

A világ minden bűnét, minden szenvedését a szívemben hordom. Nem vágyom rá. Nem tudok ellene tenni.

Kérlek, vigyél el Atlantisz szigetére!

Ott talán jobb nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.