BÁRÁNYOKRÓL ÉS FARKASOKRÓL

Miért érzem mindenütt a kényszeres önfeláldozást, az önsanyargató bűntudatot, a kenetteljes alázatot, holott már-már illetlenség kiejteni e szavakat?

Miért kísért az érzés, hogy örökké csak lemondásról papolnak, meg arról, hogy törjek a tökéletesre?

Talán csak képzelődöm.

De aztán eszembe jutnak a sorok:

"Ha megtaláltál, hagyj elmenni. Hogy belehaljak a szabadságomba. Hogy visszataláljak hozzád, kéretlenül. Mert a legtöbb, amit adhatok, a szabadságom."

Hát persze, majd elengedlek. Ha kedvem tartja. Ahogyan elengedek bárkit. És jó, ha úgy tartja kedvem. De mi van, ha nem? Ha önző vagyok és gonosz?

Mert mi is van azzal a báránnyal? Amelyik gyilkossá teszi a gyilkosát?

Szóval bárány akarsz lenni? Én viszont a kedvedben járok, és farkas leszek.

Mert ma én akarok ölni. Azt akarom, legyen meg a te akaratod, és lehess áldozat és bárány, hogy érezhesd jóságodat.

Gonosz vagyok? Kegyetlen? Vagy egyenesen jótevőd?

Hát persze, elengedlek. Ha már megtanultál küzdeni a szabadságodért. Ha már értékelni tudod. De ingyen? Nemeslelkűségből? Semmiképp. Talán még meg is aláználak ezzel.

Mert oly édes a rabság. És elbűvölő álmodozni a szabadságról. Elvárni, hogy sült galambként, emberbaráti szeretetből, az ölünkbe pottyan.

Nos, ma szeszélyes hangulatomban vagyok.

Úgyhogy tessék kiharcolni a szabadságodat. Mert nem csak, hogy el nem engedlek, de hajósodronnyal kötözlek a fedélzethez.

És tessék, most szabadulj, ha tudsz!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.