MÉG MINDIG SZAVAK

Találkozás, emberi értelemben, itt és mindenütt, csak szó által lehetséges. Szó, kép, képzet, íz, illat, érintés, érzés révén. A szó mindent teremteni képes. Mindent befogadni tud. Mindent adni tud. És mindent elpusztíthat. A japán vadszőlőtől a Mennyek Országáig mindent, mindent.

És ha ott, abban a valósnak nevezett világban nem volna szó, vajon meddig állna meg? Egyetlen perc és, mint kártyavár, úgy omlanának össze az eleddig emberinek vélt kapcsolatok.

Az öt érzék ugyanis nem több, mint külszín vagy látszat. Ami jelentést tulajdonít valamennyinek, mélységet visz a jelenségszövevénybe, az a szó, és benne nem pusztán zörej és alak, de hang és fény, és mindennek képzete.

A szavaktól tehát nem félnünk kell. De megtanulnunk hatalmát, ismernünk varázserejét, tisztelnünk isteni eredetét. Ehelyett szánalmas bűvészkedést folytatunk, önnön hiúságunk, vélt előnyeink és élv-vágyunk eszközévé fokozva a szót. Méltatlan, felelőtlen, hívságos és arcátlan dolog.

De gyógyít és megszabadít a szó, ha a szív szava.

Nem, nem a szóban kell keresnem a hibát, nem is ezt teszem. A szívben találom meg a gyilkost vagy, ahogyan ismerősöm többször is nevezte, a játékost, ha játéknak lehet egyáltalán tekinteni a másik ember kínzását, a pusztítást. A szívben találom meg azt, aki fegyverként fordítja szavaimat és szavaidat ellenem és valamennyiünk ellen.

Hogy a szó távolról érkezik? Ha igaz, nem csak gyönyörű, de életet sugároz, életet ad, szerelmet, megértést teremt. De jöjjön bár a szomszéd utcából, szív és őszinteség nélkül, érdekből vagy haszonlesésből, és megöl.

Tisztelni, szeretni egymást és önmagunkat. Hinni és bízni az emberben. És ehhez rendelni a szót. És megszűnik akkor Bábel.

De hiszen már megint álmodozom, és gyermekmeséket mondok. Amelyek sebezhetővé teszik a lelket. És azt mondom, legyen ezerszer sebezhető, semhogy halott!

Bármerre lépek, az embert találom. Aki a szóval, mint egykor Isten, alkot, világra hoz, majd, önnön gyarlóságából eredően, hatalmával és akaratával visszaél.

Nem, nem a szavaktól fordulok el, ha egyszer itt hagyom a világnak ezt a részét. Hiszen akkor az embertől is elbúcsúznék. Csak arról a lakomáról távozom, ahol az a bizonyos unaloműző, számomra mérhetetlenül unalmas vadászat folyik, amelyhez segítő kezet eszem ágában sincs nyújtani.

A világ szép. Az ember nagyszerű. És a szó - Isteni ajándék. A megfelelő kézben. Ha ez - nem az a hely, ahova jöttem, még a port is lerázom sarumról. Továbbmegyek. Amíg Isten világát meg nem találom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.