ELEVEN LÁNG ÉS HALOTT TÜKÖR

Szemfényvesztők volnának a bölcsesség szerelmesei? Nem, azt nem engedem.

Szent bolondok, királyi koldusai az Isteneknek. Elevenekkel és holtakkal társalgó fények. De igaz mind, és őszinte is. Az emberiség nyughatatlan lelkiismerete ők, akik elvont fogalmakba, olykor képekbe öltöztetett emlékezetét hordozzák egy aranykornak, amely örökre elveszett, és amelyről a világ tudni nem akar.

Emberek. Tévednek, és keresnek újra. Nem adják fel. Ezért is olyan zavaró a történelem számára a létezésük. Ezért is törekszik minden kor önnön filozófusainak kiforgatására, kihasználására, kifosztására és meggyalázására.

Azzal vádolod a filozófiát, hogy nyelvezete, szövete ezer arcú? Szeretnél dogmát? Biztos axiómát? Akkor felejtsd el Őt. Ahány filozófus, a világnak annyi csodája tárul eléd. Ezer arc, ezer kép, ezer nyelvezet, mégis egyazon világ. Vagy attól, hogy más és más oldaláról láttatjuk Őt, a világ megszűnne lenni azonos?

Azt mondod, egymás szavait kölcsönözzük olykor? Egymás képeit villantjuk fel más és más környezetben, más és más kérdésre alkalmazva? És ezt nevezed te bűnnek? Plágiumnak? Ezt azonosítod te a démagógosz után az egyértelműt harsogó tömeg üres és bárgyú szóáradatával?

Te például kinek a gondolatait tartod elfogadottnak? Én ugyan senkiét! Még a magamét is csak ott, akkor, amikor éppen ezt vagy azt gondolom. Nem tagadom meg, de nem is kötődöm egyihez sem. A világ szerelmese vagyok. Nem a világról alkotott eszme, szó vagy kép szerelmese. Ezért amint fordul a kerék, a világ arca, már meg is kérdőjelezem önmagam korábbi elképzeléseit, már új szavakat, új formákat keresek az új helyzet által megidézett új gondolatnak.

És mégsem fordulok el bolond társaimtól. A költőtől, a filozófustól, a halárustól és a vámszedőtől. Mert, amint ezt másutt mondtam már, magam is csak más létezések kereszttüzében vagyok létező, a világ része, és ennyiben, és csakis ennyiben, maga a világ.

Ám ha egyszer Narküsszoszként önmagamnak lennék kizárólagos szerelmese, elvesztem.

Mert ahhoz, hogy  önmagamban keressem a szavakat és a törvényeket, olyanná kell lennem, mint a kereszttűzben mindennek. Befogadójává a fénynek, méghozzá áttetsző befogadójává, hogy engedjem áthaladni önmagamon a világ sugarait, köztük a te gondolataidat, éppúgy, mint az évezredek bölcsei által látott világok fényét, hogy ne tartóztassam, ne merevítsem, ne gyilkoljam azokat, mégis hagyjam, hogy a szikrát, amely bennem él, lángra lobbantva, immár magam is fényforrás legyek, egy a sok közül.

De halott tükrök? Üres parafrázisok? Ugyan miféle törvényt, miféle lídérces álmot alkotunk?

És persze erre nem lehetséges semmilyen válasz. 

Mert ki vagyok én, hogy megítéljem a különbséget eleven láng és halott tükör között?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.