FÉLTÉKENYSÉG

Milyen gyönyörűen hangzik, amikor regényekben írják, hogy a féltékenység kártékony! Milyen jóleső érzéssel nyugtázzuk magunkban, na, bennünk aztán nyoma sincs annak a gyilkos indulatnak, annak a csúf, önző, birtoklásra törő szenvedélynek, amikor elönt a tehetetlen kétségbeesés, ha bárki kedvesemre néz, ha megszólítják, ha könnyed mosollyal, mintegy véletlenül, meghívják estebédre.

Pedig nincs is annál természetesebb, mint a féltékenység. Hiszen feltétel nélkül és egészen ővéi vagyunk. Részesedni szeretnénk mindenségének teljességében, feloldódni a tökéletesben. Minden szavában, minden mosolyában, minden percében. Akkor hogyan viselnénk zokszó nélkül éppen a teljesség széthullását?

Odaadni magunkat valakinek annyit tesz, hogy a másik azt tehet velünk, amit jónak lát. Ha másnak ad, máséi leszünk. Az ő akaratából. Holott nem másnak szántuk magunkat, hanem kizárólag neki. Hát ezért fölösleges ezen az egészen annyit filózni.

Mert nekem például bántó, ha a kedvesem azt mondja, nem bánja, ha mással fekszem le, csak úgy, időtöltés vagy energialevezetés céljából. És azt hiszem, én sosem mondanék ilyet. Legalábbis amíg szeretem - semmiképp.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.