NYÁRI SZÜNET

Azt hiszem, elutazom.

Mivel egy ideig most nem írok, minden kedves Olvasómnak nagyon szép, ragyogó nyarat kívánok:

Hanah

Ja, és ZENE :)))

ERKÖLCS ÉS PRÜDÉRIA

duplikát

Ugye rémlik még, amikor a kezdetek kezdetén azt mondtam, prűd vagyok. Ez azóta sem változott. Miközben hajt a kémia, a génekbe kódolt idő, az énem, a morális fantom, akit az értelem nevetségesnek, rátartinak és képmutatónak ítél, az én felhördül, és nem tágít, egyetlen tapodtat sem!

El tudod képzelni, hogy valahányszor engedek, a legkisebb flört, egy kiérdemeletlen mosoly erejéig a szenvedélynek, hogy szeretve legyek, ha szóban, hát úgy, az erkölcs-csősz, a zsarnok, a prűd nőszemély elkövet mindent, hogy ne hagyjon élni?

Nincsenek vágyai. Nem érzi a hiányát a testnek, amely éjjel forró és hozzád simul. Csak egyet kérdez: "Szereted? Akkor tanulj meg ura lenni az ösztöneidnek. Ha nem, fékezed magad, a lelked fekélyek borítják, a mértéktelenség fekélyei."

Valahogy így gondolkodik.

És bár a ruha kicsi, szorít itt is, ott is, a fejem még az állatvilágot is felhozza érvként, analógiát gyárt, szabadkozik, hogy az éhség, legyen az testi vagy lelki, nagyobb kárt okoz, mint a középszerű vagy éppen silány táplálék, a morális lény odabent hajthatatlan marad.

Ő méregnek tekint mindent, ami a léleknek nem Igaz.

Hogy miért is írok erről? Mert egyre gyakrabban hallom, hogy ideje levetnünk a ránk erőltetett erkölcsi képmutatást.

Csak hát az erkölcs, a ruha, a testünkhöz, a lelkünkhöz nőtt. És ha letépem magamról, a húst, a szöveteket is lerombolom.

AMICUS CURIAE

duplikát

Egy barátom hagyott el. Régi ismerős, mint annyi más. Elment, és most nem tudom, mi van vele.

Vajon mit jelent az, hogy barát?

Mindenek előtt, ha jön, ha megy, nekem már nem kell szólnia. Elég, ha rám  néz, hogy van, hogy él, a dolgai úgy haladnak, ahogyan azt ő szeretné, hogy tudja, várom, vagyok, mert ide bármikor jöhet, nincs  szerető, se férj, se isten, akinek a kedvéért elküldeném.

Az is igaz, mert barátom, amúgy sem marad. Ahogyan én sem. Ha látom, hogy minden a maga rendje s módja szerint halad, már nem vagyok, hiszen én mindig ott leszek.

Nem is értem, miért tölt el aggodalommal, hogy tegnap szó nélkül tűnt el az éjszakában.

Talán mert máskor hagyott maga után valami jelet. Egy gyufásdobozt, egy színes képet. Máskor nem ígért mást, csak hogy nem vész el, meg hogy csalánba úgy sem. Most meg, hogy jön, már úton van, már éppen érkezik, aztán sehol.

Meg talán megszerettem. Olyan esetlenül mozog.

Valahányszor látom, milyen előkelő, milyen hős, mosolyognom kell. Annyira gyerek! Annyi bizonytalanság van a szívében! Dehogyis igazodik ő el ennek a nyüzsgő világnak a dolgaiban!

És hát magányos. Amilyen vakmerő, büszke, önfejű, legalább annyira kiszolgáltatott.

Istenem, hányszor láttam, ahogyan fél! Ahogyan próbálja leplezni a gyöngeségét!

Hát ezért. Meg hogy rossz emberek közé keveredik, akik használják, mert kedves és okos, és bántják, mert szemérmes és érzékeny, és hagyják, hogy ne egyen, napokig, hanem csak szívja azt a töméntelen cigarettát, amíg rosszul nem lesz, hogy aztán egy rozoga kórházi ágyon csapja a szelet az egyetlen, az utolsó nővérnek, aki még meghallgatja a bókokat.

Nem tudom mit tegyek. Ha írok, várok. És remélem, tudja, hogy vagyok.

AZ ÖNCSONKÍTÁS SZELLEME

köszönet P.I.-nek, aki nélkül ez a bejegyzés sem született volna meg - duplikát

Várj, várj, várj! Valahol nem jól fogalmazok.

Nincs harmadik, ezt, az én esetemben felejtsük el, nem volt soha. És van kölcsönös fellángolás vagy vonzalom. Csakhogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy bedőljek minden tűzijátéknak.

Pontosan tudom, hogy a rajongás körülbelül 2009. október 13. délután 16 óra 20 percig tart, akkorra telítődnek a percepció-éhes sejtjeim, jóllakottan hátradől karosszékében az ösztön, és a napfogyatkozásból nem marad már csak por és hamu, mi több, amit most érzelmi viharnak élek, pohárnyi vízben felkavart törpe fuvallatnak bizonyul.

És ezt az én daimonom vagy fantomom nemcsak hogy előre látja, de gondoskodik is róla, hogy így legyen, és ha az ösztönökön túl más is történne, mondjuk tényleges emberi kapcsolat, pusztán azért, mert nem vártam, mert előbb engedtem a testnek, mintsem igazolást nyerhettem volna a lélek tükrében, hát ne őrizhessem meg a bontakozó szerelmet - a szeretetet.

Cinikus, az önmagát beteljesítő jóslatot kíméletlenül alkalmazó személy. És olyannyira sikeres, hogy kezdem azt hinni, előbb mégis csak zárdába kell vonulnom, hogy majd, hét év szolgálat után, végre a kedvesemé legyek.

Szóval örömszerzés? Hát az én démonom csókoltatja az örömszerzést. És sem észérvekkel, sem érzelmi zsarolással nem lehet őt jobb belátásra bírni.

Tudom, jogom van szeretni. Ezt Ő sem vitatja. De a hogyant, és épp azt az örömelvűséget, ami annyira lényegem, azt már igen csak cenzurálja.

Hogy a fenébe ne adnék igazat neked és józan észnek, amikor mindketten azt valljuk, nem erkölcs ez, hanem öncsonkítás.

Csakhogy a lélekben lakó szörnyek halhatatlanok. Nem hatja meg, ha nem hiszek bennük. Működnek.

Amúgy jól vagyok.

ÁMOR KITERÍTVE

duplikát

"Önzés, hogy írsz, még mindig, nekem, mert Makrancos Katával nem sokat beszélgetnek férfiak."

"Még szerencse, hogy nőnek születtem. Ezért az egyért ideig-óráig megbocsátják, hogy vagyok."

Veled könnyű. Könnyű, és ez kissé meglep. Hol itt az átverés? Nehogy már éppen most, éppen itt, ahogyan te nevezed, ezen a tetves honlapon találjak barátot, társat, jaj, csak szerelmet ne, csak ne ezt a maszatos weboldalt!

A francba is, akkor meg mit akarsz?!

Mit is kerestem?

Mit lehet erre mondani.

Nem tévedésből jöttem, az szent. Vagy létezik olyan, hogy űr? Amely sűrű és áthatolhatatlan? És a háttérben ott a test, a lélek, amely ezerszer zsarnokabb és ezerszer kiszolgáltatottabb, mint az értelem?

Na, és ha ennyire bolond vagyok, hogy fogom magam és megszegek mindent, hogy ne záruljon össze a kör, akkor miért ne volna más, hozzám hasonló bolond?

Ugyan honnan is veszi magának az ember a képzetet, hogy más, mint a többi?

Van kezem, lábam, arcom, mosolyom, esténként megéhezem, hőségben fáradok, imádom a forró test ölelését, az őszinte hazugságokat, ugyan miben is volnék más, mint bárki más?

Jó, elismerem. A "minden éhség éhség" bejön, de az a terülj asztalkám meg az az újságpapír az tényleg nem ugyanaz. Meg aztán jó volna vacsora közben és után nem csak meredten nézni egy kütyüt, és jó volna, ha nem bántanálak már azzal is, hogy megszólalok.

Tehát vagyok. Nem egyetlen dugásért, nem egy fél évre szóló lángolásért, nem a sírig tartó szerelemért - én az örökkévalóért jöttem, ide, mert máshol nem vagyok bejáratos.

És ha örökkévaló nincs, ha Ámor ott fekszik kiterítve, közröhej és közmegvetés tárgyaként, hát az sem baj.

Akkor legyen a szó, birtok és hazugság nélkül. De segíts. Hogy ne tudjam eladni önmagam.

VÉGZETES PRÜDÉRIA

duplikát

Nos, vissza ismét a prüdériához, mielőtt bárki a szememre vetné, hogy nem érdekel.

Ez a nyomorult vénlány, mert csak ilyenek tudnak ennyire házsártosak lenni, legszívesebben megtiltaná nekem, hogy bármi örömben részesítsem az érzékeimet.

Nem érdekli, ha szerelmes vagyok, előbb az örökkévalóság próbáját követeli, akkor, majd, talán, áldását adja a szexre is, de így, egyre csak oktat, prédikál, különösen egy sikeresen és kölcsönös erővel tönkrevágott próbálkozás után.

Na most, apáca marhára nem vagyok. De kezdek megijedni. Mert ez az erkölcsi én még arra is képes, hogy látszat-kompromisszumot kössön, és úgy tesz, mint ha engedélyezne némi fellélegzést a, természetesen, kellőképpen érzelmileg is megalapozott testiségnek, de utólag mégis lázadni kezd.

Vegyünk egy férfit. Hónapok óta ismerjük egymást, a szeretője vagyok, de hozzánk, a "szentélybe", ahol élek, most lép be először. Amikor több órás beszélgetés után ugyanúgy távozik, ahogyan jött, érintetlenül hagyva maga után a kisszobát, hálát érzek. Hogy megvárja, amíg a hely befogadja. Hogy nem viselkedik úgy, mint szánalmas betolakodó.

És így volt ez mindig. A morális lélekrész könyörögve kér: adj haladékot! segíts, hogy várjak! hogy a test ne hamarkodja el, ne tékozolja el a szerelmet!

De félek, én már csak nézője vagyok önnön életemnek. Mert, hogy mi történik, azt mindig a férfi dönti el. Legalábbis akkor és ott. Mert ha rosszul dönt, ha elébe szalad a lélek rezdülésének, a végzet valóra válik, csak idő kérdése, mikor.

ÉRINTÉS, ÉRZÉK, FÉLELEM

duplikát

Lehet, hogy gondjaim vannak a taktilitással?

Talán olyannyira, hogy a érzékeimet még a látás szintjén is óvnom kell?

Emlékszel Bergmanra? Huh, a mindenségit! Valamit nagyon tudott!

Mert igen, meggyőződésem, hogy az érintés felelősséget jelent, és ha nem is megismerés, de a megismerés elvárását hordozza önmagában, ezért a gyönge jellemnek, mint én, messziről kerülni kell.

Először is, mert félelmetes hatással van rám.

Egyszer hallottam egy elemzést arról, hogyan lehet pusztán a verbalitás alapján pillantok alatt kiszűrni, mely érzékek a meghatározóak egy személy életében. Naná, hogy azonnal lefuttattam az írásaimon, és - bejött!

Első hely - vizualitás, második - auditív ingerek, és mindenütt, mielőtt még látnék vagy hallanék, mindenütt ott a test, az anyag, a massza, amelyben minden mozog, körülvesz, beburkol és magába szív - gyakorlatilag még a látást is érintésnek élem meg.

Hát hogy ne menekülnék!

Tudod, szabadidőmben fiatalokkal beszélgetek. Talán a sors kegyelme, hogy maguk is oly mértékben érzékenyek mindenre, ami taktilis ingerek, hogy hozzám hasonlóan elkapják a fejüket, ha valaki feléjük nyújtja a kezét, összerezzennek, ha a vállukat átöleled, így aztán fel sem tűnik, hogy magam is ilyen vagyok.

Nem retardáció, csak a túlontúl érzékeny észlelés védekezése az impulzus ellen.

Szóval igen, igyekszem minél tovább, minél távolabbról elkerülni, nem csak veled, mindenkivel, a találkozást.

Meglátok egy embert. Még jószerivel a szeme színét sem tudom kivenni, már érzem a rezgéseit, tenyerén a verejtéket, testén a pihét, nyelvén a mirigyeket, és nem akarom.

Az ember - csoda. Olykor épp attól csoda, hogy kiváló szellemet, remekbe szabott szívet hordoz egy méltatlan test. Ha meglátom, a testtel együtt elvész a varázs.

A napokban beszéltünk arról, vajon ki dönt: a test vagy a morális én. Hát nem kizárt, hogy nálam az érzékek oly intenzitással beleszólnak az életembe, amit már nem engedhetek.

Az a fránya anyaghalmaz, ahogyan te nevezed. Igen. Képes mindent tönkre tenni. Képes a legszebb barátságot nyűggé, nem vágyott kötelékké alacsonyítani.

És persze fordítva is igaz. Méltatlan lelkekből délibábokat farag.

A megismerés, igaz, végtelen. Vagyis nem hiszem, hogy meglátni és megismerni egy, ahogyan azt sem hiszem, hogy a lényeg, a titok, és ide értelek téged és önmagam, valaha teljességgel megismerhető.

És az is igaz, eljátszottam már a gondolattal, milyen is volna látni téged, de ma már tudom, és nem csak vélem, nem szabad.

Oly régóta élek ebben a különös bezártságban, ahol végtelen képzelt kedvesemmel játszadozom, szakítok, kibékülök, hiszen meséltem, sokan azt hitték, valóságosak, hogy az igaz kapcsolatokkal, leszámítva egy-két szeretőt, talán már nem is tudnék mit kezdeni.

Mert tegyük fel, és a gondolat kedves, hogy élőben beszélgetünk. Én bemutatlak a családomnak. A varázsnak máris annyi. A fiam elemezni kezd, naná, hogy a hátad mögött, aztán elvárod tőlem, hogy időről időre meghívjalak, márpedig az nem megy, leszámítva a nyarat, gyakorlatilag nincs időm, ha éppen volna, hát írok, vagy alszom, vagy ájulok, szóval bűntudatom volna, és a bűntudat megmérgezné a barátságomat.

Meg aztán minek? Akarod te, hogy beleavatkozzam az életedbe? Mert én aztán nem akarom, hogy ezt tegyed.

Szóval nem és nem, és persze igazam sincs, de akkor is, az én önmaga börtöne, és ha csak önmagát nem, más szét nem feszítheti.

ELFECSÉRELT LOCSOGÁS

duplikát

Kezdem azt hinni, ez már mindig így marad. Kicsit pityergek, kicsit panaszkodom, kicsit elfog a mélabú, a sóvárgás valami gyöngédebb, lágyabb megszólítás után, és semmi nem változik.

Nyilván nincs velem valami rendjén. Nyilván alkalmatlan vagyok erre és arra is. Nyilván, amikor megteremtett, a mindenség elfelejtett valamit adni, ami van mindenkinek, talán a bájt, a kellemet, vagy azt a titokzatos mosolyt, amiért a férfiak úgy odavannak, vagy én nem is tudom. 

Jó, tudom, az igényeim. De mondd, hát nem örök és időtlen lényeget keresni jöttünk? Nem arra vágyunk, hogy értsenek és megértve érezzenek? 

Akkor miről szól ez az egész? 

Azt nem hiszem, hogy röpke csók és nedves lepedőbe gyűrt éjszakák volna az, amiért ember él.

És nem hiszem, hogy gürcölve, mint az eb, el kell temesse minden gyermekét.

Akkor miért a szavak?

Ha nem tudnak kapocsként egybefűzni lélek gyermekláncokat, ha képtelenek rá, hogy áthatoljanak a semmin, ez itt a magány, akkor mire megyek az elfecsérelt locsogással?

És mire mész te, aki még csak nem is locsogsz?

Persze volna még ötletem. Hogy teszem azt, én még nem szerettem. De a fenébe is! Ha ez az életem volt, akkor ez volt a lényegem.

DANDY ÉS RANDEVÚ HELYETT

válasz P.I. levelére - duplikát

Szokásosan, a végéről indulok.

A legutóbbi beszélgetésünk során azt kérdezted, ha nincs érzékelés, nincs észlelet, hogyan tudom az agysejtek éhségét kielégíteni.

Máris a félreértés. Annak az érzékelésnek a hiánya, amely mögött egyfajta objektivitást tételezünk, nem jelent észlelet-mentességet. Ellenkezőleg. A lélek vagy tudat irányt vagy módot változtat, és nem pusztán észlel, hanem folyamatosan új és újabb percepciót teremt.

Jól tudom, hogy nem ez nyugtalanítja a lelkedet. Félre hát Berkeley-vel és a bölcselettel, felejtsük el az esse est percipi-t, és vágjunk az érzékek és az agysejtek általam érintett éhségének a közepébe.

Hogyan is? Na, ez fogas kérdés!

Az egyik oldalon, hála három gyermekemnek, kiterjedt családomnak és a rengeteg tanítványnak, akik nyáron sem feltétlenül hagynak magamra, végülis ingerben jócskán van részem.

Szeretőm is volt, egészen nemrégig, és ahogy magamat ismerem, jó, most lassítok, megpróbálok okos lenni, átlátni önnön szitámon, de sajnos szerető is lesz, kérdés, vajon társnak beválik-e.

Szóval inger még csak volna, a baj az, hogy nem "az".

Ezért írtam az emberi szóról. Amire éhes a lélek, a szellem, és amelyet elhomályosít a találkozás.

Hogy ugráljak a kérdések között, igen, ha férfiról van szó, ma még nagyobb gonddal halogatom a találkozást.

És lehet, hogy van bennem defekt, ebben egészen biztos vagyok, de, és már olyan régen nem vitatkoztunk egy jóízűt, a külső igenis átalakul és magán viseli a személyiség ki tudja hány jegyét.

És itt nem az orr ívéről, az ajkak vékonyságáról van szó, bár láttam már keskeny, keselyű-szerű, lefele konyuló ajkakat, és, csodák csodája, a tulajdonosa az ajkaknak kemény, már-már sivár érzelmű lény volt.

Nyilván akadnak kivételek. Csak éppen nem elég.

Visszatérve a külsőre, tegyük fel, nem a púp zavar, amelyet a hátán visel, noha gyanítom, ez lelki traumával jár, hanem a frizura.

Van T.S.Eliotnak egy csodálatos verse - Prufrock szerelmes éneke. Benne a férfi, a középen gondosan meghúzott választékkal, a kor divatja szerint hajtókás dandy vagy dandoid nadrágban, és szánalmas, és hiába vagyok szerelmes ebbe a férfiba, azok az olajszagú esték, az olcsó szeretkezés, és közben a dámák és parfümök - szóval nem tudom.

Meglátok egy férfit. És makkos cipőt visel. Nagyon kényelmes, praktikus dolog, csak hát kurvára ronda, és ráadásul fehér zoknival egyenesen röhejes.

Tudom, hogy előítélet, meg tudomisénmi, de zavar.

Vagy ötven évesen olyan kisfiús fru-frut vágat magának. Vagy Don Juan szakállt visel.

Soroljam? Ezek már mind a személyiségnek egy-egy lenyomata, mégpedig azok, amelyekre a szellemi társulásban nem volt szükségem, és amelyek, miután szembesültem velük, beárnyékolják a kapcsolatot.

Első randevú. Odavagyok, mint állat. Gyönyörűen ír, szárnyal a képzelet. És akkor elém áll, öltönyben, mint Pista a névnapon, feszül és feszeng, és én nem tudom elfojtani a nevetésemet.

Vagyis - igenis érdemes komolyan venni a megjelenést.

Én például szinte mindig farmerban járok, kivéve, ha bődületesen szerelmes vagyok, ilyenkor előkerül a szoknya, hosszú, fekete vagy mély zöld, és indul a hódítás.

El tudod képzelni mellettem azt a kikent-kifent úriembert, aki amúgy a világ legzseniálisabb alkotója, emberként pedig kedves és szerény? Na jó, azért az irónia kedvéért érjen a derekamig, mert bizony hosszúra teremtett engem az úr?

Hát persze. Én is el tudom. De ahhoz, hogy ilyen külsővel is április bolondja legyek, ahhoz aztán tényleg ember legyen a talpán.

Veled más. Néha elnézem a szomszédaimat, pár percre ha összefutunk a liftben, szerintem én vagyok a ház ribanca, hol valamelyik volt férjem jön át a gyerekekhez, hol az aktuális szeretőmmel flangálok, és arra gondolok, ha egyszer úgy isten igazából elbeszélgetnék velük, biztosan kiderülne, hogy nagyszerű emberek, biztosan annyi szépet és annyi gyötrelmet éltek.

De nem. Ez így szép. Így nem kell megtudnom, hogyan főzik a lecsót, melyik a kedvenc tévé műsoruk, és mióta magányosak.

Mert ők is azok, ha egy részük a társas magányba temetkezik is.

És ebbe belepusztulok. Egyszerűen megőrjít a tehetetlenség érzete, hogy annyi szenvedést, annyi fájdalmat hordoz az ember.

Hát menekülök. Attól is, hogy önnön bizonytalanságomat kellene bárkivel megosztanom.

Pihenjünk, jó?

Majd jövök.

NESZE NEKED ÁLMOK MEG KÉPZELET

(duplikát)

Önző vagyok. Legalább annyira önző, hogy senkit nem alázok meg azzal, hogy szánalomból vagy erkölcsből vagy tudom is én miből fakadóan írok.

Írok, mert számomra öröm, hogy írhatok, és kezd kevéssé érdekelni a világnak az a vetülete, amelyiknek nem írhatok, mert nem válaszol.

Ezzel máris a viszonzatlan szerelem kérdésénél lyukadunk ki, amikoris úgy érzed, ő társad neked, te azonban nem kellesz neki.

Na most itt nálam valami nem stimmel.

A hetekig tartó rossz közérzet, a somfordáló pillantások, mindez garantáltan eljuttatja a legforróbb fejű szerelmest is oda, hogy többé ne akarja látni a szenvedést, mert látni - szenvedés magának is.

A szeretettől való igaz és őszinte elfordulás, a gyötrelem, a boldogság hiányának folyamatos és feltűnő jelei felszámolják a szerelmet, és a szeretet helyére a kételyt ültetik.

Az ember ugyanis kommunikál. A gesztusaival, a csókjával, az ölelésével, de még a becenevekkel is, ahogyan a másikat szólítja. És pontosan ezeknek a gesztusoknak az elszürkülése, a tünetek elváltozása alakítja át a korábbi indulatokat.

Vagyis hiszem, és ebben aligha tévedek, hogy viszonzatlan szerelem, szeretet nem létezik. Legfeljebb porig alázott én.

Vegyünk a példa kedvéért egy képzeletbeli kedvest. Minden második szava legyen elutasítás. A szemében, a mosolyában, az ölelésében ugyanakkor olyan tökéletes legyen a szeretet és a szerelem, hogy nem hisszük egyetlen szavát.

Amikor szakít velünk, nem bánjuk. Talán megment így mindkettőnket attól, amit kiégésnek nevezünk, és amitől jogosan tart.

Épp a szakítás teszi őt örök, gyönyörű társunkká.

Ha most azt mondom, szeret, talán kinevetsz. Hát nem mondom. Másokkal élünk, másokkal találkozunk.

De addig, amíg az a kenetteljes, mélabús, álságos hang nem torzítja el a csendéletet, amit akkor üt meg egy férfi, amikor már nem szeret, addig annak sincs jelentősége, ha nem látjuk őt.

A társ ugyanis nem okvetlenül jelent fizikai együttlétet. Ha megadatik - remek. Néha azonban egészen egyszerűen fölösleges.

Vagy megint tévedek?

ERKÖLCS ÉS PRÜDÉRIA

Ugye rémlik még, amikor a kezdetek kezdetén azt mondtam, prűd vagyok. Ez azóta sem változott. Miközben hajt a vágy, a kémia, a génekbe kódolt idő, az énem, a morális fantom, akit az értelem nevetségesnek, rátartinak és képmutatónak nevez, az én felhördül, és nem tágít, egyetlen tapodtat sem!

El tudod képzelni, hogy valahányszor engedek, a legkisebb flört, egy kiérdemeletlen mosoly erejéig a vágynak, hogy szeretve legyek, ha szóban, hát úgy, az erkölcs-csősz, a zsarnok, a prűd nőszemély elkövet mindent, hogy ne hagyjon élni?

Nincsenek vágyai. Nem érzi a hiányát a testnek, amely éjjel forró és hozzád simul. Csak egyet kérdez: "Szereted? Akkor tanulj meg ura lenni az ösztöneidnek. Ha nem fékezed magad, a lelked fekélyek borítják, a mértéktelenség fekélyei."

Valahogy így gondolkodik.

És bár a ruha kicsi, szorít itt is, ott is, a fejem még az állatvilágot is felhozza érvként, analógiát gyárt, hivatkozik, hogy az éhség, legyen az testi vagy lelki, nagyobb kárt okoz, mint a középszerű vagy éppen silány táplálék, a morális lény odabent hajthatatlan marad.

Ő méregnek tekint mindent, ami a léleknek nem Igaz.

Hogy miért is írok erről? Mert egyre gyakrabban hallom, ideje levetnünk a ránk erőltetett erkölcsi képmutatást.

Csak hát az erkölcs, a ruha, a testünkhöz, a lelkünkhöz nőtt. És ha letépem magamról, a húst, a szöveteket is lerombolom.

SUSAN SONNTAG ÉS A SZEX

Susan Sonntag írja valahol, hogy néha egyenesen irigyli a paranoiásokat, ők legalább hiszik, hogy az emberek törődnek velük.

A skizofrénia sem utolsó dolog, ezt bízvást állíthatom, különösen, ha többé-kevésbé ura vagyunk a helyzeteknek.

Azt már nem mondanám, hogy elmenekülhetünk önmagunk elől. Ugyanis magunk elől - magunkba menekülünk, és ez így fából vaskarika. Semmivel nem könnyebb az egyik én-résznek a másiknál.

De komolyan.

Amint azt nemcsak írtam, de tény, nem vagyok az a kötögetős, főzzünk valamit a kis édesnek, gügyögős nagymama.

A gyerekeimmel együtt nőttünk fel, ezt nehezményezik is kellőképpen, hogy még anyának sem voltam tökéletes, én meg már ezen túl vagyok, ennyire tellett, nem szégyenkezem.

De azért mégis van valami ezekben a porontyokban, ami megkapó. Most úgy hiszem, az őszinteségük, vagy a turpisságaiknak az átlátszósága.

A kicsi tudja, hogy nem nyúlhat a távirányítóhoz. Odanézek, csodák csodája, hát nem a távirányítót szorongatja?

Bámulatos az a szemérmes mosoly, ahogyan, mert szavakkal még nem beszél, jelzi, ő csak úgy megfogta, nincs is a kezében, és egyáltalán, nem néznék végre a másik irányba, hogy megszabaduljon a bűnjeltől? Egyszerűen lenyűgöző!

Élet van benne, beleértve mindent. A csipp-csupp hazugságokat, a félelmeket, a bűntudatot.

Mert nézd meg a felnőttet. Ne kívánd meg felebarátodnak se házát, se miegyebét. És hát, naná, hogy megkívánja. Aztán úgy tesz, mintha nem is ő volna az, aki a szomszéd nő ágyában keresi az üdvözülést.

Rémülten mered az asszony szemébe, előbb mindent tagad, majd menekül valami szerelem-mesébe, mint ha a gyermeket látnám, aki egyszerre sírva fakad, hogy ő a távirányító nélkül nem élhet, meghal.

Ugyan már, dehogy is hal meg a szerelem miatt!

Aztán a bűnbánás. Buzgón elkezd a templomba járni. Megfogadja, hogy ő többet nem. Istenem, legalább a képmutatásnak volna határa!

A gyermeknél mégis mosolygunk, míg a felnőttnél szánakozva fordítjuk el a tekintetünket, látni is rossz, amint vonaglik saját hülyeségében.

Az okát nem tudom. Talán mert a gyermeknél kívülről ismerünk önmagunkra, a felnőtt - önnön tükörképünk.

Mert olyan nincs, hogy én jó vagyok, a másik meg rossz. Az úgy nem működik, hogy én csak adok, ő meg egyfolytában csak vesz.

Hát persze hogy kapok! De mennyit! Ha mást nem, illúziót, és hogy jól tartanak, mint a barmot.

És hogy bántok én is? Félek, többet, mint gondolnám. És ha a másik fél szóhoz jutna, kegyetlen, rideg szívű perszónának nevezne, amikor annyi szemrehányással illetem őt, és, valljuk be, igaza van.

Nem érdemel bántást. Elég neki a kettősség, amiben előbb a hűségét, aztán a szerelmét eltemette. A ház, amelyet épített, alapjaiban volt hazug.

Akkor hogy jövök én ahhoz, hogy bosszúvágyat tápláljak valaki iránt, aki mindössze véletlen szereplője az életemnek?

Milyen rég volt, hogy azt mondtam, nem érzek gyűlöletet, nincs bennem gyilkos indulat! Hát van! És úgy látszik, a szemet szemért, a fogat fogért, ha csak erővel nem szabok magamnak határt, gyönyörűen működik bennem is.

De ne félj, nem engedem. Pedig az Én sérült, nem is kicsit, és talán kölcsönösen, és az egó arra tör, hogy a sértést ne hagyja büntetlenül.

Vagy szép dolog volna a bosszúvágy? Nem, azt nem gondolom. Vagy jogos volna? Talán igazságos? Ennyire ismersz. Az igazságérzetünkről én csak fenntartásokkal beszélhetek. Tehát nem.

Még ha jogosnak érezzük is, még ha igazságosnak tűnik is fel, mint morális cselekedet, maga a fúj, a csúnya, a piszkos dolog.

Mint állítólag a szex. Pedig az nagyon jó!

És hogy érzés vagy test? Már megint megfogtál. Érzés nélkül nekem sem megy. Az érzés azonban lehet vágyteljesítés, indulatátvitel vagy illúzió.

Tragikomikus és néha egyenesen kiábrándító.

ZSAROLÓK FELELŐSSÉGE

"Álságos lenne minden szavam és hazugan konganának, mert én a másik fél helyzetét élem. Mert a szeretet álcája alatt egy lelki zsaroló rejtőzik, s én gyenge vagyok, hogy ellenálljak a zsarolásnak. S mivel én is épp csak egy hajszálon függök, nem tudok felelősséget vállalni, csak annyit, amennyit értem vállalnak. S ez nagyon kevés."   (P.I. )

Miféle másik fél?

Nem értelek.

Téged zsarolnak azzal, amit szeretetnek álcáznak? Úgy hangzik, mint valami rosszízű tréfa. És feltűnően emlékeztet a férjemre. Ő szokta úgymond a tulajdonjogát a szeretet álcájában védelmezni.

De már a felelősséget végképp nem tudom elfogadni. Különösen, mert legfeljebb egy gyermekért vállalom a felelősséget. A társam, a szerelmem felnőtt. Egy fikarcnyit sem akarok az ő felelősségéből a vállamra venni. Ez egyébként is méltatlan, egyenesen megalázó. Ahogyan értem se vállaljon felelősséget senki. Engem vállaljon. Engem akarjon. Ha egyáltalán akar.

A munkámért, az ígéreteimért, az elfuserált életemért majd én fizetek - zsarolás nélkül.

A LÉTEZÉSBE ZÁRT IDŐ

Sok mindent elmondtak az emberéletről, mert nagyszerű, csodálatos lény az ember, magasztalták tudományát, művészetét, szellemének páratlan szárnyalását, szívének átütő erejű dobbanását, amikor azonban tükörbe nézünk, aki visszanéz ránk, nem más, mint az a szárnyatlan madár, akit Arisztotelész társas állatnak nevez.

Társas, társasságában magányos lény vagyunk. A földkerekség legmagányosabb kreatúrája, aki eladja lelkét és üdvösségét az illúzióért, hogy van valaki, aki esténként megfogja a kezét, ha lázas, homlokára készít borogatást, ha jó napja van, tán a szavakkal is kényezteti.

Igen, látszatról beszélek. Arról, amelyik a mi számunkra a létezés.

És kérem Önöket, ne ráncolják a homlokukat. Ne tegyenek fellengzős észrevételéket, utalván arra a kanti dilemmára, amely a magán- és értünk-való dolgok között feszül.

Az ember ugyanis van. És csak azt követően létezik.

Lényege a szabadság, a méltóság és a magány. Létezése a társas üdvözülés, a játék, ahogyan azt a modern kor nagyjai nevezik, amelynek szabályait, bármennyire képzelt szabályok is volnának azok, betartjuk mind.

De közben lesünk. Hátha megpillantjuk egymást a leosztott lapok mögül. És persze nem. Csak érezzük, hogy egy vagyunk, mind teljesség, mind tökéletes darabkái a végtelennek.

Valaki azt mondta egyszer, Isten unatkozik. Ezért jelenik meg a világban, mint létező, hogy bennünk és általunk élje a fájdalmat és az örömet, a boldogságot és a kétségbeesést, a szeretetet és a gyűlöletet.

Benne ugyanis ezek egyike sem található. A hiánytalanban a hiányból fakadó, amint egy pontban összegződik, ott kioltja magát.

Adva van tehát az isteni logosz, a teljesség, a maga nyers semmisségében, amely megtestesül, itt úgy látszik Hegel nem tévedett, önmagát helyezi át és ki valami idegenbe, puszta passzióból, és amikor elfárad, elunja magát, visszatér, megnyugszik önmagában.

Ennyi a szentháromság. És a hármasságon belül mi, emberek, valahol a köztes létszférában vagyunk.

Ezért szenvedünk. Ezért vágyódunk. Ezért vagyunk kevés. 

Kérdés -  találkozhatunk-e valaha egymással, hacsak nem a visszatérés, a harmadik stádium eljövetele után?

És ha csak ott találunk egymásra, Isten Istenre, mint önmagára, akkor van-e értelme annak, hogy megsimogassunk egy arcocskát, elmerüljünk egy zöld szempár tengerében, belefeledkezzünk egy nyugtalan éjszaka lázas csókjaiba?

Nézd, én azt gondolom, ha egyszer újra Istenként egy és Isten leszünk, akkor az nagyon unalmas lesz . Vagyis hadd fájjon ez a létezés, amíg gyönyörködni tudunk egymásban és magunkban, mert túl az ezeréves birodalmon, nem lesz, csak Isten és halál, ami egy. És az egyedüllétébe zárt sok közjáték nélkül ez az önmagába térő istenlét eszméletlenül fölösleges.

DIDAKTIKUS TÖPRENGÉS A FILOZÓFIA MIBENLÉTÉRŐL

Hogy mi a filozófia?

Mint elvarázsolt rengeteg, olyan nekem. Sűrű, amelybe lassan, Ariadné fonalával a kezében merészkedjen az ismeretlen. A legelső útjára ne vigyen magával gyermeket. Ő maga legyen a gyermek, aki mert eltévedt, minden neszre, minden zörejre felkapja fejét.

Különös világ ez. Hatalmas kősziklák, rettentő hegyek szakítják meg a lombok halk zümmögését, a madárdal itt-ott gonosz démonok ajkáról csendül, minden az, ami, és minden más.

Mert nagyon is sok minden öltötte már magára a filozófia díszeit. Csakhogy a filozófia nem más, mint éppen párbeszéd, a világról, amelyet látunk, amilyennek látjuk, amelyben élünk és amelyben meghalunk.

Egyesek osztályokba sorolva, kategóriákba erőltetve, szigorú rendre törekedve érzékelik azt a káprázatot, amely előttük feltárulkozik. Mások metaforák színes áradataként jelenítik azt meg.

Egyik sem ellentettje a másiknak. Egy szemléletet, egy értelmezést, egy világot és egy, a világérzés mögött feltáruló emberarcot közvetítenek, és amíg e világok képesek egymást meghallani, addig mind, kivétel nélkül, méltán, a filozófia nevet viselhetik - mint részei annak a képtelen, mégis felemelő kalandnak, amikor önmagunkból kilépve - önmagunkról beszélgetünk.

Van Jaspersnak egy nagyszerű írása, Bevezetés a filozófiába. Az alapgondolatot parafrazálva, nevezzük, némi áthallással, hódolva Teilhard de Chardin remekműve előtt, a filozófiát így: út a Teljesség felé. Egészen pontosan - az Ember útja a Teljesség felé.

Hogy akadnak kirekesztő kakukkfiókák? Egymást megbélyegző bölcseletek? Engem nem zavar. A világnak ez is a része. És a puszta tény, hogy szavukat hallatják, élő bizonyítéka annak, hogy maguk is közlés- és kommunikáció vágytól indítva osztják meg elméjük és lelkük légvárait.

AZ ÉLET ÉRTELMÉRŐL

(hogyan ne interpretáljunk klasszkusokat)

„Nyomorúságos egy napig élõ, a gond és a véletlen gyermeke, miért kényszerítesz arra, hogy megmondjam neked azt, amit nem hallanod volna a legüdvösebb? A legjobbat te el nem érheted: a legjobb neked meg nem születni, nem lenni, semminek lenni. A második legjobb azonban neked – mielőbb meghalni.”

Friedrich Nietzsche

Amikor először olvastam ezt a bejegyzést, meglepett. Gondoltam, jópofa, olyan igazán mellbevágó. A baj csak az, hogy igaz. Amit akkor még csak sejtettem.

Mert keresünk társat, barátot, szerelmet, ha mást nem, beérjük haverokkal, társasággal, végső kétségbeesésünkben megteszi egy-egy net-randevú, az sem rosszabb a Deákné vásznánál, de nincs feloldozás.

Az én zárt,elszigetelt egysége a világmindenségnek. Ahogy azt a Kedvesem szokta volt mondani - nincs olyan, hogy én. Ezért aztán kapcsolatot sem létesíthet semmivel. Még önmagával sem.

Innen ered a tudattalan mindent felölelő hatalma, hogy, mert ismeretlen, úgy dobálja általunk a végzetet, mint dühöngő vihar a tengeren darabjaira tört tutaj szilánkjait.

És innen van az is, hogy , mondjanak bármit, Buddhának igaza van. Az egyedüli feloldozás a feloldódás, a visszavonása annak, hogy megszülettünk, hogy létezünk.

Na mármost, európai ember számára ez a felfüggesztése az ittlétnek igencsak fájdalmas.

Amit legelső helyen meg kell tanulnunk az, hogy távolságot teremtünk a dolgok és azok élvezete vagy elszenvedése között.

Márpedig mindkettő nehéz.

Vegyük mindjárt a gyönyört. Mert miféle gyönyör az, amelyben a lélek csak megfigyelőként van jelen? És miféle gyász, amelynek elviselése nem gyötrelem?

És akkor még csak a klasszikus értékekről beszéltünk. De a sorban máris következik a szeretet és a gyűlölet, az összes vágy és indíttatás kimiskárolása, hogy a végén ne maradjunk más, mint akarattalan atomjai az egyetemes hullámzásnak, maga a nem-létező.

És akkor már nem áltatjuk többé magunkat. Eggyé olvadunk minden elemi részecskével, eggyé a nagy egésszel, eggyé veled és velem, ha nem a szerelemben - hát a semmiben.

NYILVÁNOSSÁG ÉS BLOGDOLOG


Nyilvánosság? Olyan ez mint átutazók találkozása .

Nem tudunk egymásról semmit. Talán nem is fogunk. Talán itt élsz a szomszéd házban, talán Te vagy, aki időnként utálsz, ha itt az unokám és hangosan kopog, talán a hátam mögött összesúgsz - "Nézd, már megint új pasija van!".

Különös nyilvánosság ez. És nagyon komoly dolog.

Ha tudnád, hogy én vagyok az a gyógyszerésznő, akinél a télen aszpirint vásároltál, vagy az én óráimra jár a lányod, vagy én ülök abban az irodában, ahol nem sikerült elintézned a számláidat - akkor is beszélgetnénk?

Nem hiszem. Ha látnád az arcom, és én a Tiéd, talán máris előítéleteinkbe menekülnénk.

Mert éppen ez itt a bökkenő. Hogy látszólag nyíltan szólunk egymáshoz, valójában mind kicsit félünk, kicsit rejtőzködünk.

Sosem mondanám, hogy beszélj. Annak, hogy írsz, hátulütői is lehetnek.

Velem például többször is előfordult, hogy az itt-ott elvétve elejtett túlzásokat, a képzelet alkalmi túlkapásait igaznak vélték. Szinte számonkértek. Esküszöm, az eszem megáll!

A kedvesem, bármelyikre gondolok, képtelen eligazodni, nem ért, nem tudja, mi igaz, mi nem, mi érinti őt és mi az, ami számára érdektelen.

Egyszer, emlékszem, egy vallomásomat dobtam fel, ide, a blogra. Szinte megháborodott! Hogy, ki az, akire gondolok, ki az, akiről álmodom, és egyáltalán, miért nem elég nekem, hogy Ő van.

Vagyis a szó veszélyes. De az is igaz, a másik oldal, legalábbis az én esetemben, a teljes magány vagy a magánynak való teljes kiszolgáltatottság.

És hogy Veled beszélgetek, ha meg nem is, de oldja a kétségbeesést.

Ezt pedig köszönöm - mindenkinek.

MEGJEGYZÉSEK A HÁZASSÁG ÉGI EREDETÉRŐL

A cím félrevezető, és egy korábbi beszélgetésre utal, amikor, egy különös véletlen folytán, Néhai Kedvesem megingatni próbált abbéli hitemben, hogy a személyiség beállítódottságának és a vérmérsékletnek nincs, vagy legalábbis nincs végzet-szerű összefonódása azzal a kultúrával, amelyet akkor sajátítasz el, amikor még azt sem tudod, hogy létezel.

Bevallom, magam is úgy vélem, nincs itt sem zsidó, sem keresztény, cigány vagy román dolog, egyszerűen emberek vagyunk.

Már, ha azok vagyunk. Már ha a sors-szerűséget nem tesszük végzetünkké. Mert sors azért van. Bizonnyal, kell, hogy legyen.

Meséltem, az utóbbi hetekben, túl azon, hogy Letűnt Kedvesem biztosított a szerelme felől, nem volt alkalom, hogy ne vágta volna a fejemhez, hogy mi, zsidók, és a mi átkos liberalizmusunk, és mi nem is Istenben hiszünk, hanem a Sátánban, és a mi asszonyaink egytől egyig a bujaság megszállottjai, pusztán azért, mert a szerelem a lételemünk, és hogy minél többször mondta ezt el, annál távolabb húzódott tőlem, annál üvegszerűbb volt a tekintete, amely már nem rajtam nyugodott, hanem egy olyan messzeségben, ahova nekem - nem volt bejárásom.

Hát ezért kezd elharapózni bennem a gyanú, hogy igen, emberek vagyunk, egy társaságban, egy nyilvános beszélgetés során, egy közös ünnepségen, de a hálószobában - minden előítéletünk, olyanok is, amelyekről nem is tudunk, hirtelen napfényre kerül.

És bevallom, belefáradtam. Miért kell nekem még az ágyban is azt hallgatnom, hogy bűnös vagyok? Hogy a véremben van a nyughatatlanság, ami igaz, de ez nem pusztán faji vagy vallási vér, még csak nem is mechanikus eredője a kultúrának, hanem hosszú évek kudarcaiban megedzett temperamentum, és, amint az köztudott, Hippokratész legalább négyféle vérmérsékletről beszél, holott megfigyeléseit a görögökre alapozta.

Hát ennyi köze van a zsidóságnak és a kereszténységnek ahhoz, ha egy házasság tönkre megy. Semmi. De jó kifogás, ha a férfi szakítani akar.

MONOGÁMIA ÉS TÁRSKAPCSOLAT

Mielőtt bármit mondanék, ünnepélyesen leszögezem, hú, de gyerekes, hogy nem, nem leszek többé szerelmes, nem leszek többé senki babaházának az ékessége, és csak ezután következzenek a gondolatok.

A monogámia rázósnak tűnik. Ebben valószínűleg hibázom. Hogyan is várhatnám el a férfitól?

De túl azon, hogy beszélgetek, mondjuk Veled, azért az mégsem járja, hogy a férfival, eltekintve az ősi szerepjátéktól, ne tudjam eltölteni a ritka, ám értékes időt.

Na és a gondjaim. Naná, hogy szükséges, hogy részt vállaljon belőlük, ha megosztom vele. Ahogyan azt is elvárom, hogy viszont megtiszteljen a bizalmával, s a gondjait elmondja nekem. Aztán, ha nincs megoldás, együtt élünk a képtelennel, vagy, ha van kiút, mindketten dolgozunk a sikerért.

Töröm a fejem, ki is vagy nekem Te, amikor megszólítalak. Hiszen életem apró-cseprő gondjairól nem tudsz. Beszélgető, olykor gondolkodó ismerős, nem kedves, nem barát, akivel mindazonáltal jó. Sokszor mondanom sem kell Neked semmit, a létezésed megnyugtat, megvigasztal, holott vészhelyzetben nem Téged hívlak, hanem a társamat.

A társ helyzete ilymódon kétségbeejtően nehéz. Egyszerre szerető, barát és minden. Hát persze, hogy nem megy.

Enélkül viszont még elképzelni sem lehet.

A legfontosabb talán a mindennapok rezdülései, a gond és baj, az odafigyelés, a törődés gesztusai.

Ha Te nem írsz egy hétig, elgondolkodtat, tán az is megesik, hogy elkedvetlenít, de nem okoz csalódást. Ha ugyanezt a társam teszi, a társkapcsolatnak annyi.

Másrészt azonban ott van az unalom, amely minden törődés ellenére is felütheti a fejét, ami maga a pokol.

Nekem például nyughatatlan, örök kíváncsi szellemre van szükségem, aki mellett ösztönösen egyre nyugodtabb, egyre kiegyensúlyozottabb vagyok.

Akkor miért is vagyunk szerelmesek? Azt hiszem, jórészt azok a fránya hormonok.

Így aztán bármennyire örülök Neked, feltett szándékom megteremteni a férfit, aki nem telepszik rám, nem akar kisajátítani, pedig tulajdonának, nem, nem jó szó, énje részének tekint, nem csak a testi örömeimmel törődik, hanem a buta, szélsőséges lelkemmel is, és, ami a legfontosabb, megbízik bennem, tiszteletben tartja a rigolyáimat, a büszkeségemet, még azt is, hogy hetven évesen még mindig nő vagyok, nem mustrálja a harminc éves hölgyeket, nem áradozik arról, milyen szép lehettem húsz évesen, nem nosztalgiázik, mennyire remekül megértette magát egykori barátnőjével, és sorolhatnám - valahogy így képzelem.

AMBRÓZIA ÉS EXTÁZIS

A mai szentencia az üresség.

Nincs bennem kiégettség. Nincs elsöprő bánat, szomorúság. Megfakultnak, érdektelennek sem mondanám ezt a koradélutánt. Egyszerűen üres.

Hogyan tudnám megragadni az érzést? Honnan jött és mi az, ami felé tart?

Talán a teljesség élménye. Hogy láttam mindent. Ízleltem mézet és ambróziát, ittam bort, verejtéket és vért, bejártam tengert és Tartaroszt, voltam szerető.

Mi jöhet még? Egy újabb gén-vihar? Szellemi orgiák mazochisztikus tornádója?

Unom.

Nincs kedvem elhinni, amit eddig minden alkalommal, hogy ez itt a csodák palotája, a káprázatok káprázata, az énekek éneke, az istenek alkonya.

És persze jönnek újabb korszakok. Évek, amikor a magány kettéharapja a lélek torkát, éjszakák, amikor a test úgy fetreng, kígyózik az egyedüllétben, hogy hazudna bármit, csak öleljék, simogassák, rejtett csókokkal borítsák bőrének minden pórusát.

De most megkímélem magam a történéstől. Kiterjesztem a semmit, megpróbálok minél tovább időzni az ürességnek ezen a hegyfokán, ahol nem érhet el már senki.

Még te sem.

TŰNŐDÉS

Mindannyian megérezzük, ha szükség van ránk.

Ahogyan megérezzük, ha szeretnek, és azt is, ha nem. Az őszinte szeretet viszontszeretetet ébreszt, ettől megijedünk vagy elfogadjuk, akkor a szeretet lángra lobban, a szeretet hiánya kioltja bennünk a szeretetet.

Ez történik most - velem.

A természetes jó és a rossz, mert mindkettő természetes, olyasmi, amit csak elfogadni lehet. Örülni kell megtanulnunk. És gyászolni, amikor elveszett. Minden más, irigység, hazugság, harag, követelőzés vagy számonkérés fölösleges és kártékony. Mert keserűvé, rideggé teszi a szív tekintetét.

És persze, nagyon nagy árat fizetünk azért, hogy az örömnek ezt a képességét megszerezzük és megtartsuk, hogy minden pillanatot csodává tegyünk, csodának lássunk, de fájdalom nélkül nem megy.

Emlékszel Ágostonra? Ő ír a szeretetteljes akaratról, az odafordulásról - Isten felé.

Hát ebben a világban sem boldogulunk másképp. Odafordulnom, szeretnem, akarnom - tennem kell. Nem másokat fürkészni, vajon hogy jönnek ahhoz, hogy reményben, áldásban éljenek.

A kérés pedig, ha nem is kötelez, engem legalábbis nem, de van benne valami követelés-szerű. Ezért gondolom, hogy aki szeret, akit tehát szeretünk, annak nem kell kérnie.

Milyen remekül hangzik! És mégis mennyire nehéz!

Eljöttem vagy hagytam, hogy vége legyen - egyre megy.

Magamért tettem, mert nem akarok senki árnyéka lenni, nem akarok elvenni egyetlen másodpercet sem attól, aki nem önként adja az időt, méghozzá saját örömére.

Hedonista vagyok, ezt már mondtam. Elvárom, hogy csak akkor legyen velem a szeretett személy, amikor az neki jó. Ha nekem nem jó, majd szólok.

Ugyanez érvényes a szülinapokra és a kórházakra, amikor egyenesen kérem, be se tegye a lábát, ha nem belső kényszerre teszi.

Akkor miért fáj, hogy hetekig nem keres? Hogy az évfordulókat elfelejti? Hogy nincs virág, sem mosoly?

Hát azért, mert azzal szembesít, hogy nem szeret.

És erre nincs megoldás. Csak ha felszámoljuk az érzést, a bizalmat, mert kezdem azt hinni, a szeretet lényege a megelőlegezett bizalom, a hit és a remény, hogy a másik szeret, igényli, várja, örömmel fogadja a szeretetet.

NŐK, FÉRFIAK, SZTEREOTÍPIÁK

Nincs nekem semmi bajom a férfiakkal. Szerintem ma is olyanok, mint régen, szocializálódni próbálnak, valamiféle szerepre készülnek, van, akinek sikerül, van, aki elbukik.

Még azt sem hiszem, hogy nehezebb volna a szerep, mint bármikor. Egyszerűen más.

Mert valóban, a nő könnyebben kap munkát, takarítást, betegfelügyeletet, gyermekmegőrzést, irodai megbízást, bármit, és  annyi a munkanélküli, hogy akkor sem maradhat otthon, ha szíve álma, hogy egyedül urának, parancsolójának kénye-kedvére tegyen, de a munkamegosztás attól még munkamegosztás, és ezzel minden kornak önmagának kell számot adnia.

Mert hogyan is képzelhető el, ha én fizetem a rezsit, én iskolázom a kölyköket, én fizetem a nyaralót és az én kontómra vesszük fel az újabb hitelt, hogyan is képzelhető el, hogy odaadjam neked a bankkártyám, stúdiót béreljek neked, hogy találkozhass a haverokkal, hogy végtére még a döntéseimbe is ne csak beleszólj, de egyenesen aláaknázd őket?

Nevezzük új matriarchátusnak vagy amazon világnak azt, ami a szemünk előtt kibontakozik, nem érdekes.

Ami életbevágó, hogy ideje szembenéznünk a másik oldallal is.

Hányszor hallottam, hogy ezek a feminista nők mind azt hiszik, elég, ha széttárják a combjukat és máris övék a férfi!

Na de, Tisztelt Uraim! Önök mit adnak nekünk? Felajánlják a szexuális potenciájukat? Megígérik, hogy házasság esetén hűtlenek lesznek? És mindehhez ne feledkezzünk meg az Önök férfiúi hiúságáról, a szeszélyről és a zsarnokságról!

Ha Shakespeare Katája tisztelettel övezte Petruchiót, annak nagyon is szilárd alapjai voltak.

Petruchió ugyanis éles elméjű, művelt férfi volt. Nem rettent vissza az ő Katája csípős nyelvétől. Dacolva pusztító erőkkel, olyan feltételeket biztosított neki, hogy nőjének, a ház és a gyermek nevelésének ügyes-bajos dolgain túl, ne legyen gondja semmivel.

Mennyire jó volna látni egy Petruchiót! Egy férfit, aki ha nem is egészen, de félvállról képes megtartani ezt a földtekét, amely most hátamra, Atlasz női sorstársának hátára nehezedik!

Vagy egyáltalán. Mutasson bármit! Hogy gyermeket nevel. Vagy főz. Vagy, végétre, hogy bármit dolgozik.

De nem. Ő nem tanul, mert ő "férfi" és minek. Ő nem dolgozik, mert ő "férfi" és minek. Egyébként olyan munka, olyan iskola, amelyet ne restellne vállalni, nincs. 

Akkor meg miről beszélünk? Fürdőskurvák gyülekezetéről?

A férfi ugyanis ma is kiveszi részét a búból, a köznapokból.  Formálja az érzelmi, a szellemi arculatát a közös világnak, segít előteremteni a létfeltételeket, és nem csak a szája jár, hogy egyéb testrészeit ne említsem.

Márpedig vannak férfiak, akik közösségben élnek. Olyan közösségben, amelynek ura a férj, és úrnője az asszony - a nő.

ELVIRA ÉS A FÉRFIAK

Csütörtök délelőtt, amint szórakozottan, kissé megszeppenve a szabadságtól, amely úgy zúdult rám, mint öt millió, ha megnyerem, róttam az utcákat, beléptem Elvirához.

Elvira ügyintéző. Ahogy elnézem, rendszerint a hivatalos megbeszélendőkre szorítkozik, de ma szóba áll velem.

Egészen zavarba ejt. A férjétől elvált, Imre szerencsejátékos, de most itt van a párja, aki nem igazán jön ki a fiával, és hát hogyan is jönne ki, ha a gyerek huszonnégy, nem dolgozik, persze, hogy idegesíti.

Aztán a többiek. Hogy ilyenek ezek a pasik. Mert manapság nem találni férfit. Az ő párja persze kivétel. Anyagiakban megbízható. Csak tudná, miért táncolnak kötélen az idegei, amikor hazamegy.

Elvira szőke. Gyönyörű, búzakék szemével ma is kislányos.

Hallgatom, bólintok, van úgy, hogy kontrázok, és közben azon töprengek, ha mi, nők, ennyire megértjük egymást, miért nem értenek a férfiak?

HELÉNA GYÖNYÖRŰSÉGE

Nincs szükségem büntetésre. Volt elég. Volt önbizalomhiány, volt félelem, minden.

Már Heléna sorsáról álmodom. Az asszonyéról, aki Faust oldalán a világban gyönyörködik, amelyet ketten teremtenek.

Nincs szükségem gyűlöletre, nem akarok féltékenységet, irigykedést. Én szeretem ezt az életet.

Szeretem a fákat, az erdőt, a szürke betont, még a az omladozó falakat is szeretem, a széteső ajtófélfát, az embereket, reggel, amikor fáradtan várnak a villamosra, délután, amikor elindulnak, hogy éljenek, és nem történik semmi, csak a megszokott, az esti főzés, a tévé, a veszekedés, a szerelem.

Nem tudok haragudni, amiért értelmetlen az életünk. Mert egyetlen társ, egyetlen ember, és mindez varázslatosan szép, varázslatosan gyönyörű.

Akkor miért, ha elmegyek?

Amikor maradok, veled, a többiekkel, addig maradok, ameddig maradnom lehet. Amíg a leghalványabb reményét látom annak, lehetne jobb, lehetne sokkal boldogabb.

Párisz arcán szigorú, hosszú barázdákban gyülekezik a félelem.

Tudom, nem örül nekem. Tudom, a világot, amely megcsalta, engem, önmagát gyűlöli mindenben, ami fény, ami lehettem volna én, lehetett volna ő.

Azért megköszönöm, hogy annyi hónapon át éltetett az elképzelt jövő. Megköszönöm, hogy nem rombolta le a vágyat, és eljövök.

Ha hiányzik, az álmok az. Lehetett volna igaz, lehetett volna jó, de nem volt - nem mertük valóra váltani.

A kép és a tárgy meghasonlik. Nem hogy azonosságot, de rokonságot sem vélek felfedezni.