A LÉTEZÉSBE ZÁRT IDŐ

Sok mindent elmondtak az emberéletről, mert nagyszerű, csodálatos lény az ember, magasztalták tudományát, művészetét, szellemének páratlan szárnyalását, szívének átütő erejű dobbanását, amikor azonban tükörbe nézünk, aki visszanéz ránk, nem más, mint az a szárnyatlan madár, akit Arisztotelész társas állatnak nevez.

Társas, társasságában magányos lény vagyunk. A földkerekség legmagányosabb kreatúrája, aki eladja lelkét és üdvösségét az illúzióért, hogy van valaki, aki esténként megfogja a kezét, ha lázas, homlokára készít borogatást, ha jó napja van, tán a szavakkal is kényezteti.

Igen, látszatról beszélek. Arról, amelyik a mi számunkra a létezés.

És kérem Önöket, ne ráncolják a homlokukat. Ne tegyenek fellengzős észrevételéket, utalván arra a kanti dilemmára, amely a magán- és értünk-való dolgok között feszül.

Az ember ugyanis van. És csak azt követően létezik.

Lényege a szabadság, a méltóság és a magány. Létezése a társas üdvözülés, a játék, ahogyan azt a modern kor nagyjai nevezik, amelynek szabályait, bármennyire képzelt szabályok is volnának azok, betartjuk mind.

De közben lesünk. Hátha megpillantjuk egymást a leosztott lapok mögül. És persze nem. Csak érezzük, hogy egy vagyunk, mind teljesség, mind tökéletes darabkái a végtelennek.

Valaki azt mondta egyszer, Isten unatkozik. Ezért jelenik meg a világban, mint létező, hogy bennünk és általunk élje a fájdalmat és az örömet, a boldogságot és a kétségbeesést, a szeretetet és a gyűlöletet.

Benne ugyanis ezek egyike sem található. A hiánytalanban a hiányból fakadó, amint egy pontban összegződik, ott kioltja magát.

Adva van tehát az isteni logosz, a teljesség, a maga nyers semmisségében, amely megtestesül, itt úgy látszik Hegel nem tévedett, önmagát helyezi át és ki valami idegenbe, puszta passzióból, és amikor elfárad, elunja magát, visszatér, megnyugszik önmagában.

Ennyi a szentháromság. És a hármasságon belül mi, emberek, valahol a köztes létszférában vagyunk.

Ezért szenvedünk. Ezért vágyódunk. Ezért vagyunk kevés. 

Kérdés -  találkozhatunk-e valaha egymással, hacsak nem a visszatérés, a harmadik stádium eljövetele után?

És ha csak ott találunk egymásra, Isten Istenre, mint önmagára, akkor van-e értelme annak, hogy megsimogassunk egy arcocskát, elmerüljünk egy zöld szempár tengerében, belefeledkezzünk egy nyugtalan éjszaka lázas csókjaiba?

Nézd, én azt gondolom, ha egyszer újra Istenként egy és Isten leszünk, akkor az nagyon unalmas lesz . Vagyis hadd fájjon ez a létezés, amíg gyönyörködni tudunk egymásban és magunkban, mert túl az ezeréves birodalmon, nem lesz, csak Isten és halál, ami egy. És az egyedüllétébe zárt sok közjáték nélkül ez az önmagába térő istenlét eszméletlenül fölösleges.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.