HELÉNA GYÖNYÖRŰSÉGE

Nincs szükségem büntetésre. Volt elég. Volt önbizalomhiány, volt félelem, minden.

Már Heléna sorsáról álmodom. Az asszonyéról, aki Faust oldalán a világban gyönyörködik, amelyet ketten teremtenek.

Nincs szükségem gyűlöletre, nem akarok féltékenységet, irigykedést. Én szeretem ezt az életet.

Szeretem a fákat, az erdőt, a szürke betont, még a az omladozó falakat is szeretem, a széteső ajtófélfát, az embereket, reggel, amikor fáradtan várnak a villamosra, délután, amikor elindulnak, hogy éljenek, és nem történik semmi, csak a megszokott, az esti főzés, a tévé, a veszekedés, a szerelem.

Nem tudok haragudni, amiért értelmetlen az életünk. Mert egyetlen társ, egyetlen ember, és mindez varázslatosan szép, varázslatosan gyönyörű.

Akkor miért, ha elmegyek?

Amikor maradok, veled, a többiekkel, addig maradok, ameddig maradnom lehet. Amíg a leghalványabb reményét látom annak, lehetne jobb, lehetne sokkal boldogabb.

Párisz arcán szigorú, hosszú barázdákban gyülekezik a félelem.

Tudom, nem örül nekem. Tudom, a világot, amely megcsalta, engem, önmagát gyűlöli mindenben, ami fény, ami lehettem volna én, lehetett volna ő.

Azért megköszönöm, hogy annyi hónapon át éltetett az elképzelt jövő. Megköszönöm, hogy nem rombolta le a vágyat, és eljövök.

Ha hiányzik, az álmok az. Lehetett volna igaz, lehetett volna jó, de nem volt - nem mertük valóra váltani.

A kép és a tárgy meghasonlik. Nem hogy azonosságot, de rokonságot sem vélek felfedezni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.