VÉGZETES PRÜDÉRIA

duplikát

Nos, vissza ismét a prüdériához, mielőtt bárki a szememre vetné, hogy nem érdekel.

Ez a nyomorult vénlány, mert csak ilyenek tudnak ennyire házsártosak lenni, legszívesebben megtiltaná nekem, hogy bármi örömben részesítsem az érzékeimet.

Nem érdekli, ha szerelmes vagyok, előbb az örökkévalóság próbáját követeli, akkor, majd, talán, áldását adja a szexre is, de így, egyre csak oktat, prédikál, különösen egy sikeresen és kölcsönös erővel tönkrevágott próbálkozás után.

Na most, apáca marhára nem vagyok. De kezdek megijedni. Mert ez az erkölcsi én még arra is képes, hogy látszat-kompromisszumot kössön, és úgy tesz, mint ha engedélyezne némi fellélegzést a, természetesen, kellőképpen érzelmileg is megalapozott testiségnek, de utólag mégis lázadni kezd.

Vegyünk egy férfit. Hónapok óta ismerjük egymást, a szeretője vagyok, de hozzánk, a "szentélybe", ahol élek, most lép be először. Amikor több órás beszélgetés után ugyanúgy távozik, ahogyan jött, érintetlenül hagyva maga után a kisszobát, hálát érzek. Hogy megvárja, amíg a hely befogadja. Hogy nem viselkedik úgy, mint szánalmas betolakodó.

És így volt ez mindig. A morális lélekrész könyörögve kér: adj haladékot! segíts, hogy várjak! hogy a test ne hamarkodja el, ne tékozolja el a szerelmet!

De félek, én már csak nézője vagyok önnön életemnek. Mert, hogy mi történik, azt mindig a férfi dönti el. Legalábbis akkor és ott. Mert ha rosszul dönt, ha elébe szalad a lélek rezdülésének, a végzet valóra válik, csak idő kérdése, mikor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.