MONOGÁMIA ÉS TÁRSKAPCSOLAT

Mielőtt bármit mondanék, ünnepélyesen leszögezem, hú, de gyerekes, hogy nem, nem leszek többé szerelmes, nem leszek többé senki babaházának az ékessége, és csak ezután következzenek a gondolatok.

A monogámia rázósnak tűnik. Ebben valószínűleg hibázom. Hogyan is várhatnám el a férfitól?

De túl azon, hogy beszélgetek, mondjuk Veled, azért az mégsem járja, hogy a férfival, eltekintve az ősi szerepjátéktól, ne tudjam eltölteni a ritka, ám értékes időt.

Na és a gondjaim. Naná, hogy szükséges, hogy részt vállaljon belőlük, ha megosztom vele. Ahogyan azt is elvárom, hogy viszont megtiszteljen a bizalmával, s a gondjait elmondja nekem. Aztán, ha nincs megoldás, együtt élünk a képtelennel, vagy, ha van kiút, mindketten dolgozunk a sikerért.

Töröm a fejem, ki is vagy nekem Te, amikor megszólítalak. Hiszen életem apró-cseprő gondjairól nem tudsz. Beszélgető, olykor gondolkodó ismerős, nem kedves, nem barát, akivel mindazonáltal jó. Sokszor mondanom sem kell Neked semmit, a létezésed megnyugtat, megvigasztal, holott vészhelyzetben nem Téged hívlak, hanem a társamat.

A társ helyzete ilymódon kétségbeejtően nehéz. Egyszerre szerető, barát és minden. Hát persze, hogy nem megy.

Enélkül viszont még elképzelni sem lehet.

A legfontosabb talán a mindennapok rezdülései, a gond és baj, az odafigyelés, a törődés gesztusai.

Ha Te nem írsz egy hétig, elgondolkodtat, tán az is megesik, hogy elkedvetlenít, de nem okoz csalódást. Ha ugyanezt a társam teszi, a társkapcsolatnak annyi.

Másrészt azonban ott van az unalom, amely minden törődés ellenére is felütheti a fejét, ami maga a pokol.

Nekem például nyughatatlan, örök kíváncsi szellemre van szükségem, aki mellett ösztönösen egyre nyugodtabb, egyre kiegyensúlyozottabb vagyok.

Akkor miért is vagyunk szerelmesek? Azt hiszem, jórészt azok a fránya hormonok.

Így aztán bármennyire örülök Neked, feltett szándékom megteremteni a férfit, aki nem telepszik rám, nem akar kisajátítani, pedig tulajdonának, nem, nem jó szó, énje részének tekint, nem csak a testi örömeimmel törődik, hanem a buta, szélsőséges lelkemmel is, és, ami a legfontosabb, megbízik bennem, tiszteletben tartja a rigolyáimat, a büszkeségemet, még azt is, hogy hetven évesen még mindig nő vagyok, nem mustrálja a harminc éves hölgyeket, nem áradozik arról, milyen szép lehettem húsz évesen, nem nosztalgiázik, mennyire remekül megértette magát egykori barátnőjével, és sorolhatnám - valahogy így képzelem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.